Az elmúlt hetekben volt egy 8-10 napos időszak, amikor Aidan minden este 6-7 óra között belekezdett egy vígasztalhatatlan sírásba, amit általában egy teljesen indokolatlan ilyedtség váltott ki nála; egy nesz, egy apró zörej, stb. De aztán lehet, hogy IJEDTSÉG volt, ezt majd megnézem a hejjesírássi szótárban. Ezek 30-40 percig tartottak, aztán úgy tett, mintha 'misem történt volna. De kábé ilyen arcot vág akkor is, amikor hozzáütögeti a játékait a fejéhez. Edződik. Mint ahogyan az idegrendszerünk is, amire rá is fér, hiszen eléggé rongyolódott abban a bizonyos sírós időszakban. ( Igazság szerint magunk között a legfinomabban úgy jellemeztük Aidan előadását, hogy "üvölt, mint a fába szorúlt féreg", de hát ezt mégsem írhatom egy ilyen nyílvános blogba, nem? ) Érdekes az ÉLET, hiszen valójában túl sok okunk nem lett volna az aggodalomra: fél óra sírás még nem a világ vége, vagy mi. Csakhogy az a kicsiny emberke olyan szinten elkényeztetett minket az elmúlt hónapokban, hogy értetlenkedve álltunk a szitu előtt, amikor rázendített a sírásra, eddig ugyanis a hangját is alig lehetett hallani. Most úgy tűnik visszaállt a korábbi rend, pár napja ismét csend van, szinte csak akkor sír ( és addig ), amíg sapkát húzunk a kobakjára. De akkor minden alkalommal. Genetikailag így van kódolva: izgatólag hat az idegrendszerére a sapi, mindííííg, minden körülmények között. ( Igen: a Támadó Kobra testtartású Alekínyó a favorit! ;-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése